Én eddig azt hittem, nem parázok semmitől fölöslegesen. Ma sikerült megcáfolnom ezt. Fóka szervezésében lehetőségem volt részt venni egy barlangtúrán a pálvölgyivel átellenes barlangban, ami ugye nem kiépített, hanem csúszó-mászós, igazi barlangászoknak való. Szűk lyukak, meredélyek… Felöltöztem, sisak fel, lámpa be, és elindultunk. 6 méter után a belmagasság lecsökkent úgy 120 centire. Újabb két méter után elöntötte az agyam az adrenalin, besokalltam, túl szűk volt a hely, túl sötét volt, és kezdtem nem kapni levegőt. Így sarkon fordultam, és téptem ki a bejárathoz. A Klausz barátnője, Kriszta azt mondta, hogy falfehéren jöttem ki. Két perccel később ő is ugyanezt játszotta el. Úgy látszik, mindketten KlauszTrofóbiások vagyunk. Mondjuk, ez neki nagyobb probléma, hiszen a pasija ugye a Klausz… (bocs, Klauszka, nem tudtam kihagyni…) ;o)
Tehát kiderült, hogy én is magamban hordozok egy tipikusan civilizációs jelenséget. Ha úgy nézzük, selejtes, városi, túlurbanizált, abnormális egyed vagyok. De ha másképp nézzük, nem vagyok olyan abberált, aki kedvét leli az ilyen helyekre való mászkálásban. Kérdés, mit tartunk normálisnak, és mit nem.
Nah, elég a filozofálásból…! ;o)
Ezek után bográcsoztunk egyet, aztán elindultunk Klauszkával meg a Krisztával hazafelé, én meg beugrottam, megnéztem az űrsiklókilövést bent a cégnél, mert másutt nem volt net…
Ja, kíváncsi vagyok, ki fog majd végre egyszer engem „felszedni”… :o( Csak mert elnézve Klauszkát meg Krisztát, ahogy tök édesen elvoltak együtt, valahogy hiányzik az ilyesmi… Áhh… (Jó nektek, vázz… :o[)
Viszont fotóztam egy gyíkot, íme:
